Segíteni, vagy hagyni próbálkozni - A támogatás láthatatlan határa

Segíteni, vagy hagyni próbálkozni - A támogatás láthatatlan határa

Segíteni jó. De vajon mindig azzal segítünk a legtöbbet, ha megkönnyítjük valaki dolgát? Néha éppen azzal adhatunk többet, ha nem tesszük meg helyette azt, amire ő maga is képes lehet.

Képzeljünk el egy hétköznapi helyzetet.

Valaki nehezen boldogul egy feladattal. Látjuk, hogy bizonytalan, többször nekifut, talán hibázik is. Mi pedig pontosan tudjuk, hogyan lehetne gyorsabban és egyszerűbben megoldani.

Mit teszünk?

Ösztönösen segíteni szeretnénk. Átvesszük a feladatot, megmutatjuk a helyes megoldást, vagy egyszerűen elvégezzük helyette.

Jó szándékkal cselekszünk. Csakhogy közben könnyen elvehetünk valami fontosat: a próbálkozás, a döntés és a saját siker megtapasztalásának lehetőségét.

A fogyatékossággal élő emberek támogatásában ez a kérdés különösen nagy jelentőséggel bír.

Amikor a jó szándék túl sok lesz

A segítségnyújtás természetes emberi reakció. Ha valaki nehézséggel találkozik, szeretnénk megkönnyíteni a helyzetét.

A fogyatékossággal élő emberek esetében azonban gyakran előfordul, hogy a környezet már azelőtt közbelép, hogy az érintettnek lehetősége lenne megpróbálni valamit.

Helyette válaszolunk egy kérdésre. Eldöntjük, mit szeretne. Kiválasztjuk számára az egyszerűbb feladatot. Vagy eleve nem vonjuk be egy tevékenységbe, mert attól tartunk, hogy túl nehéz lenne neki.

Mindez történhet szeretetből, féltésből vagy figyelmességből.

Az eredmény mégis az lehet, hogy az érintett egyre kevesebb alkalmat kap saját képességeinek kipróbálására.

Pedig az önállóság nem azt jelenti, hogy valakinek soha nincs szüksége segítségre. Hanem azt, hogy a lehető legnagyobb beleszólása van a saját életébe.

A döntés szabadsága az apró helyzetekben kezdődik

Gondoljunk bele, mennyi döntést hozunk egyetlen nap alatt.

Mit veszünk fel? Mit szeretnénk enni? Milyen tevékenységhez van kedvünk? Kivel beszélgetünk? Mikor szeretnénk pihenni?

Ezek a választások annyira természetesek számunkra, hogy gyakran észre sem vesszük őket.

Egy támogatásra szoruló ember életében azonban előfordulhat, hogy a hétköznapi döntések jelentős részét mások hozzák meg.

Pedig a választás lehetősége nem pusztán kényelmi kérdés. Szorosan kapcsolódik az önrendelkezéshez, az önbizalomhoz és az emberi méltósághoz.

Ha valaki maga dönthet két tevékenység között, kifejezheti a véleményét, vagy nemet mondhat valamire, azzal nemcsak egy adott helyzetben vesz részt aktívan. Azt is megtapasztalja, hogy a saját akarata számít.

És ez a tapasztalat hosszú távon is meghatározó lehet.

A fejlődéshez idő kell – és néha hibázni is szabad

Egy új készség elsajátítása ritkán történik azonnal.

Gondoljunk csak arra, amikor először tanultunk biciklizni, főzni vagy egy új munkahelyen dolgozni. Bizonytalanok voltunk, kérdeztünk, hibáztunk, majd fokozatosan magabiztosabbá váltunk.

Miért várnánk el másoktól, hogy a tanulás folyamata ettől eltérő legyen?

A fogyatékossággal élő emberek számára különösen fontos, hogy biztonságos környezetben próbálhassanak ki új tevékenységeket, és saját tempójukban fejlődhessenek.

Ehhez néha több időre, ismétlésre, szemléltetésre vagy személyes támogatásra van szükség.

A lassabb haladás azonban nem jelenti azt, hogy a fejlődés kevésbé értékes.

A hibázás lehetőségét természetesen mindig a biztonsággal összhangban kell biztosítani. A cél nem az, hogy valakit magára hagyjunk egy nehéz helyzetben, hanem hogy megfelelő segítséggel minél aktívabb résztvevője lehessen a feladatnak.

Hogyan segíthetünk úgy, hogy közben az önállóságot is erősítjük?

A legfontosabb változás sokszor nem abban rejlik, hogy mit teszünk, hanem abban, hogyan közelítünk a másik emberhez.

Ahelyett, hogy automatikusan közbelépnénk, megkérdezhetjük, szeretne-e segítséget.

Ahelyett, hogy megoldanánk helyette egy feladatot, kisebb lépésekre bonthatjuk azt.

Ahelyett, hogy minden döntést meghoznánk, valódi választási lehetőségeket kínálhatunk.

És ahelyett, hogy kizárólag az eredményt értékelnénk, figyelmet fordíthatunk az erőfeszítésre, a kitartásra és a fejlődésre is.

Fontos azonban, hogy az önállóság támogatása ne váljon újabb elvárássá. Nem mindenki szeretne vagy tud minden feladatot egyedül elvégezni, és a segítség elfogadása sem kudarc.

A valódi cél az, hogy az érintett személy szükségleteihez, képességeihez és saját döntéseihez igazodjon a támogatás.

Az Írisz Ház szemlélete: fejlődés a saját ritmusunkban

Az Írisz Ház munkájának egyik alapelve a személyre szabott támogatás.

A fejlesztő és közösségi foglalkozások során a résztvevők saját képességeikhez és érdeklődésükhöz igazodva kapcsolódhatnak be a különböző tevékenységekbe.

A gyakorlati tanulás, az ismétlés, a pozitív megerősítés és a személyes odafigyelés mind azt szolgálják, hogy az érintettek fokozatosan erősíthessék önállóságukat.

A cél nem az, hogy mindenki ugyanazt tudja elvégezni.

Hanem az, hogy mindenki megtalálhassa azokat a lehetőségeket, amelyekben fejlődhet, dönthet, alkothat és aktívan részt vehet a közösség életében.

Néha a legnagyobb segítség a bizalom

A támogatás nem mindig látványos cselekedet.

Néha annyit jelent, hogy türelmesen várunk. Hogy nem javítunk ki azonnal minden hibát. Hogy meghallgatjuk a másik elképzelését akkor is, ha mi másként oldanánk meg a helyzetet.

És mindenekelőtt azt, hogy nem a nehézségeiből indulunk ki, hanem abból, hogy ő maga mit szeretne, mire képes, és milyen támogatásra van szüksége.

Mert amikor valakinek lehetőséget adunk a saját útját járni, nem csupán egy feladat elvégzésében segítjük.

Azt üzenjük neki, hogy bízunk benne.

A valódi támogatás nem elveszi a másik ember kezéből az irányítást, hanem segít abban, hogy minél inkább a saját kezében tarthassa.